6.fejezet

Mivel sikeresen felébresztettek olyan reggel 8 körül, lesiettem a konyha felé, hátha betörő garázdálkodik a lakásunkban és szegény Brandont támadta meg, aki békésen szunyókált a kanapén. Valami ilyesmire számítottam, nem arra ami valójában fogadott. A konyha padlóján összetört kávéscsésze, apró darabokban, felette pedig a megszeppent Brandon, aki kis seprűt és kis lapátot tart a kezében. Gondolom azért, hogy feltakarítsa a romokat.
Magyarázkodásba kezdett, de egyből elhallgatott, amikor meghallotta, hogy nevetek. Nagyon. Viccesen nézett ki, hogy ott áll és ilyen bűnbánó arcot vág. Még azt is kinéztem volna belőle, hogy hasra vágódik és a lábamat csókolgatja, csak, hogy ne haragudjak rá a csésze miatt. Erre szerencsére (neki szerencse vagy nekem, nem lehet tudni) nem került sor, mert lehajoltam és segítettem összeszedni a széttört darabkákat.
- Nem vicces. Veszek neked egy új bögrét.- mondta.
- Bárkivel előfordul, nem veszel te nekem semmit. Szépen feltakarítjuk és meg sem történtté nyilvánítjuk az esetet.- mondtam komolyan, majd a végén elmosolyodtam.
- Kösz, rendes vagy. Figyelj..
- Igen?
- Te emlékszel valamire a tegnapból?
- Mire gondolsz?
- Hát például arra, hogy miért nem otthon keltem fel.- vakargatta meg a fejét.
- Jaj, én vittelek titeket haza, de mivel nem tudtam, hogy hol laksz, ezért felhoztalak. Nyugi, senki sem erőszakolt meg vagy lopták el a cuccaidat.- nevettem.
- Nem, az nem zavar.- nevetett Ő is.- A buli? Mi volt?
- Ja, semmi különös. Táncoltál egy lánnyal lassú számra, majd amikor megkérdeztem, hogy ki Ő, közölted, hogy nem tudod.- idéztem fel a tegnap este történteket.
- Komoly? Ennyire ki voltam ütve? Legalább szép volt a lány?
- Igen, az volt.- mosolyogtam.
A reakciója meglepett. Azt hittem, hogy majd szépen kiröhögi magát és túllép az "egy éjszakás" kalandján, de nem. Valószínűleg eszébe juthattak részletek és meglátta maga előtt Elizabethet, mert nagyon kezdte érdekelni és csillogtak a szemei. Sokat kérdezett róla és  végén ott lyukadtunk ki, hogy elcseszte. Rohadtul elcseszte. Nem szabadott volna annyit inni és akkor talán nem úgy zárja az estét, hogy ötlete sincs, kivel lassúzott. Pár perce csöndben ücsörögtünk egymás mellett, amikor megszólaltam.
- Amúgy nekem megvan a száma.
Rám nézett és egyszerűen kiröhögött. Mi? Ezt most miért? Megszereztem neki a lány számát, erre képen röhög. Na ezt még visszakapja.
- De nem hiszem, hogy megadom.- tettem hozzá egy ördögi mosoly kíséretében.
- Nincs is meg. Biztos, hogy nincs.
- Gyere, nézd meg. Elizabethnek hívják.
Megleste a telefonomat, majd leesett az álla.
- Ezt most komoly? Nem hittem volna, hogy ilyen rafinált vagy.- vigyorgott.
- Sok mindent nem tudsz te még rólam.- kacsintottam egyet.
- Amúgy megadod?- kérdezte.
- Csak egy feltétellel.- mondtam, Brandon pedig figyelmesen hallgatott.- Ha most azonnal felhívod.
- Szívest örömest.- ment bele az alkunkba egyből.
Hagytam, hogy kimásolja a telefonomból a számot, majd felmentem átöltözni. Bár kicsit fájlaltam, hogy nem aludhattam sokáig, hiszen hétvége van, ilyenkor nem dolgozok. Felvettem egy rövid farmergatyát, egy mintás pólót, lófarokba fogtam a hajam, majd visszatértem Brandonhoz a nappaliba.
Nagyon vigyorgott, feltűnően jókedvű volt.
- Mi történt a kemény 10 perc alatt, amíg átöltöztem?- kérdeztem gyanakodva.
- Beszéltem Elizabethtel. Holnap találkozunk.- villantott rám száz wattos mosolyt.
- Na annak örülök, de úgy gondoltam, hogy én is jelen vagyok.- mondtam csalódottan.
- Azt nem mondtad.- vigyorgott még jobban.
- Kis szemét.- húztam össze szemeimet.
Átmentem a konyhába és készítettem reggelit magunknak. Leültünk az asztalhoz ketten, de aztán eszembe jutott, hogy egy ember hiányzik az asztaltól. Erick. Sose hagyná ki a reggelit.
- Megnézem Ericket.- szóltam az éppen zabáló Brandonhoz, majd elsiettem öcsém szobája felé.
Bekopogtam, de mivel nem jött válasz, lenyomtam a kilincset és benyitottam. Üres. Hol a fenében lehet? Visszamentem az asztalhoz, de közben írtam egy SMS-t Ericknek, miszerint adjon magáról valami életjelet, mert különben aggódni fogok.
- Na?- kérdezte Brandon.
- Nincs fent. Még sose csinálta ezt. Mindig szólt, ha elmegy valahová.
- Lehet, hogy aludtál és nem akart felkelteni. Nyugi, biztos minden rendben.- próbált megnyugtatni, de nehezen.
Végeztünk az evéssel, majd Brandon szólt, hogy hazamenne, ha lehetséges. Segítettem összeszedni a szétdobált cuccait, majd kikísértem a ház elé. Hát volt egy kis bibi. Az autó sehol. Nem láttam az egész utcában sehol. Úristen, ellopták az autóját.
- Na hol a kocsim?- kérdezte.
- Ne-ne-nem tudom.- dadogtam.- Én ide parkoltam- mutattam egy üres helyre a járda szélénél.
- Mi van?- értetlenkedett.
- Lehet, hogy nem zártam be este. Vagyis reggel, amikor hazajöttünk.- majdnem sírtam.
Akkorát ütött a fejére, hogy azt hittem, agyrázkódást kapott. De komolyan, nagyon nagy volt. Na szép. Én sírógörccsel küszködve alig állok a lábamon, Brandon pedig pedig hihetetlenül ideges, fel-alá járkál és halkan szitkozódik.
- Figyelj, én nagyon sajnálom, ha lesz elég pénzem, kifizetem, vagy tudod mit? Veszek neked egy autót.- mondtam vékonyka egérhangon.
- Nyugodj meg, nem haragszom. Úgyis utáltam ezt a roncsot. Alig lehetett elindítani.
- Mi van?- kerekedett el a szemem.
- Nincs harag, tervben volt, hogy veszek egy újat és ezt elviszem a bontóba. Így legalább valakinek van egy autója. Mondjuk jó szar, de legalább több, mint a semmi.- magyarázott.
- Te ezt hogy csinálod? Miért fogod fel ilyen lazán?- kerekedett el a szemem.
- Már elmondtam. Na lépek, cső.- köszönt el, majd elindult jobbra, London központja felé.
Még álltam egy ideig a kapuban és Brandon távolodó alakját néztem, ami egy idő után eltűnt. Bambulásomból telefonom csörgése keltett fel. Rendőrség hív.