Prológus

Pontosan 5 éve történt. Egy napsütéses keddi reggelre ébredtem. A redőny rései között beszűrődtek a Nap első sugarai, hiszen csak reggel fél 6 volt. Felültem az ágyban és kinyújtóztattam elaludt végtagjaim. A földszintről kiabálást hallottam. Felkeltem az ágyból, gondoltam ez megint csak a szokásos balhé, hiszen a szüleim minden napra tartogattak egymásnak valami sértést.
Nyugodtan lépkedtem öcsém szobája felé a folyosón, majd amikor odaértem, bekopogtam. Nem jött válasz, ezért benyitottam. Erick az egész ágyat elfoglalva próbált aludni. Ezt onnan veszem, hogy a fején volt a párnája. Szóltam neki.
- Hé Öcsi. Lent megint áll a bál.
Álmos fejjel felnézett rám és megforgatta a szemét. El tudom képzelni, hogy mit érezhetett. Mind a ketten hihetetlenül utáltuk, ha Anya és Apa veszekedtek. Régebben mindig együtt sírtunk és kérleltük őket, hogy hagyják abba. Mikor már idősebb voltam, meg tudtam nyugtatni az öcsémet, de így is szörnyű volt. Mindent megbeszélünk egymással és ennek köszönhetem, hogy Erick nem csak a kistestvérem, hanem a legjobb barátom is egyben. Nagyon szoros a kapcsolatom vele.
Becsoszogtam a fürdőszobába, felvettem egy sortot meg egy sima pólót. Úgyse megyek ma sehova. A nyár második napján. Mindegy.. Megmostam a fogam, kontyba fogtam a hajamat és gondoltam lesétálok valami ehetőt keresni. Anyáék a nappaliban voltak, de a konyhából frissen sült tojás illata csapta meg az orromat. Apa valószínűleg a reggelink készítése közben borította ki Anyát. Általában nem figyeltem a kiabálás okára és hogy mégis mit mondanak, mert majdnem minden alkalommal nem fontos dolgokon kaptak hajba. Kivettem a hűtőből a tejet, mert kakaót akartam inni, de hirtelen egy hangos sikítás miatt elejtettem a dobozt. Kifutottam a nappaliba megnézni, hogy mit művelnek.
Kővé fagyva álltam az ajtóban. Nem tudtam hinni abban, amit látok. Anya sírva guggol Apa alatt és Apa felette a magasba lendítette a jobb kezét, miközben a ballal Anya haját fogta szorosan, nehogy megmozduljon. A következő pillanatban csattant a pofon Anya arcán. Majd a második. És a harmadik. Könnyes szemmel álltam és nem tudtam mit csinálni. Kiabálni kezdtem.
- Erick, gyere ide! Apa, engedd el Anyát!
Odafutottam Anyához, akit közben Apa még egyszer arcon vágott, aztán ellökte. Segítettem neki felállni. Zokogva fordult felém és artikulálatlanul kezdett beszélni, úgyhogy nem értettem belőle semmit. Nem figyeltem, hogy mi történik körülöttem. Szörnyű volt Anyát sírni látni. Nekem is sírógörcsöm lett, de vissza kellett tartanom. Nem akartam, hogy ennél is jobban összetörjön.
A lépcső felől trappolást hallottam és dühös szitkozódást. Apa rohant lefelé bőrönddel a kezében, mögötte Erick futott és kérdezősködött, hogy mit csinál. Amikor leértek, csendre intettem az Öcsémet. Nem kell, hogy még Ő is rátegyen egy lapáttal az amúgy is elkeserítő helyzetünkre. Csak néztük, ahogy Apa felveszi a cipőjét, kimegy a bejárati ajtón, majd jól be is csapja maga után. Erick döbbentem nézett hol Anyára és rám, hol az ajtóra, Apa után.
Elment. Tudtam, hogy nem fog többet visszajönni. Éreztem. Bár távozásának okát nem értettem, próbáltam nyugodt maradni. Megütni egy nőt? Hogy képzeli? Az volt az a pillanat, amikor Apa minden tekintélyét elvesztette a szememben. Ne merje férfinak nevezni magát. Azzal, hogy távozott a bejárati ajtón keresztül, távozott az életünkből is.
Amúgy Katie Bell vagyok, 19 éves és Londonban élek a 17 éves Öcsém, Erick társaságában a lakásunkban. 15 éves voltam, amikor Apánk elhagyott minket. Rá 4 évre, édesanyánk elhunyt autóbalesetben. Még mindig iszonyúan nehéz erről beszélni. Elfog a sírógörcs, ha arra gondolok, hogyha az a másik sofőr nem telefonál vezetés közben, Anya még most is itt lenne közöttünk és boldogan élne Apa nélkül, aki egyfolytában bántalmazta. Mint később megtudtam, nem az volt az első eset, hogy megverte Anyát. Heti rendszerességgel tette, amiről Erick és én mit sem sejtettünk. Na de hagyjuk ezt a témát.
Szóval idén végeztem a középiskolával, színötösre érettségiztem. Miután betöltöttem 18. életévemet, hivatalosan is Erick gyámja lettem és nem kellett a nagyszülőkkel élnünk. Beköltöztünk London egyik csendes mellékutcájának lakásába, amit együtt tartunk fent. Mivel elkezdődött a nyár, nekem dolgoznom kell és Erick közölte, hogy nem akar egész nap a szobájában punnyadni, úgyhogy Ő is keresett magának állást, amiért szörnyen büszke vagyok rá. Én egy kávézó pincérnője lettem, ami itt van tőlünk nem messze. Holnap lesz az első munkanapom, eléggé izgulok. Remélem nem szúrok el semmit, mert akkor volt munka, nincs munka.
Izgatottan feküdtem be az ágyamba, miután kulcsra zártam a bejárati ajtót és jó éjt kívántam Erick-nek. Gondolkoztam. Sok minden cikázott a fejemben, de nem nagyon emlékszek semmire, mert szinte egyből elnyomott az álom.