13.fejezet

Tudom, nem egy nagy cucc ez a blog, csak egy átlagos történet, egy még-átlagosabb lánytól, de attól még meg szeretnélek kérni titeket, hogy kommenteljetek valamit, hogy tudjam, mi van. Tudom, az előző fejezetnél azt mondtam, hogy nem fogom abbahagyni az írást, de ha így folytatjuk, akkor lehet, hogy megtörténik. Amikor elkezdtem írni, egy csomó ötletem volt, lelkes voltam, de mostanra alábbhagyott és van, amikor semmi kedvem sincsen befejezni a következő fejezetet vagy nincs ihlet. Nyár van, én meg egész nap itthon ülök, de mégse. Nem megy. Azért légyszi hagyjatok nekem 1-2 kommentet, mert Én tényleg nagyon örülnék neki...


Sose éreztem magam félősnek, de néha be kell látni, hogy még önmagunkat sem ismerjük teljesen. Ez történt velem is. Rájöttem, hogy az eddigi kemény csaj csak álca volt. Álarcot húztam az ijedős, érzékeny lány felé, aki csak egy kis törődésre, szeretetre vágyik egy olyan embertől, aki megvédi, ha baj van, aki megvigasztalja, ha szomorú, aki együtt nevet vele, aki egyszerűen csak egy jó barát és hűséges társ.
Este 11 körül járhatott, de a vihar még mindig nem akart megszűnni. Brandon elszórakoztatott minket, de Erick fáradtságra hivatkozva elvonult aludni, úgyhogy ketten maradtunk. Áram híján, a telefonunk gyér fényénél beszélgettünk tovább.
- Szóval, mi van azzal a lánnyal?- kérdeztem szemöldökömet húzogatva.
- Áá semmi különös. Jól van.- felelte zavartan.
- Jó, de kettőtökkel mi van?- próbáltam rávilágítani arra, amire igazából kíváncsi vagyok.
- Ja, hogy erre gondoltál. Miért nem ezzel kezdted? Összejöttünk.
Arcomon ezer wattos mosoly terült el, örültem Brandon-nak és Elizabeth-nek (időközben eszembe jutott a neve).
- És mikor mutatod be nekem?
- Amikor szeretnéd.- mondta kedvesen.
- Na, akkor mondjuk holnap.- vigyorogtam még mindig.
- Tökéletes, megbeszélem vele.
Egészen sokáig beszélgettünk, de reggel arra keltem, hogy a saját ágyamban fekszem, a szobát pedig bevilágítja a Nap fénye, így adva tudtomra, hogy eltűnt a vihar és újra jó idő lesz Londonban, ami ugye elég ritka, bár Én nem nagyon bántam.
Komótosan öltöztem fel, majd mentem el reggelizni, minden falatot egyenként megrágva és elgondolkozva az ízvilágon. Korán beértem a kávézóba, úgyhogy hamarabb be is álltam dolgozni.
Egészen fél 11-ig robotoltam. Unottan ücsörögtem a pult mögött, éppen nem jött senki az asztalaimhoz. Hirtelen fordítottam az éppen nyíló ajtó felé a fejemet, amikor megláttam a rajta belépő idegent, aki nem is annyira az. A gyönyörű, mogyoróbarna szemei csak úgy csillogtak, mint azon az estén. Magas, nyúlánk alakját hosszú farmer és egy fekete póló takarta, egyik kezében a telefonja, a másikban pedig könyvek. Lassan sétált az egyik szabad asztalhoz, én pedig bepánikoltam.
Vajon tudja, hogy ki vagyok? Emlékszik rám? Tudja, hogy itt dolgozok? Ezer ezeknél is kacifántosabb kérdés fordult meg a rákvörös fejemben, amikor is Sam termett mellettem.
- Nem látod, jöttek hozzád. Menj már.- lökdösött ki a pult mögül.
Na remek, ez kellett nekem.
- Nem tudnád te kiszolgálni?- kérdeztem a lánytól félénken, aki nemlegesen megrázta szőke fejét.
- Nem, megegyeztünk a múltkor, nem emlékszel?
Hatalmasat sóhajtva kezdtem lépkedni a 3-as asztal felé, ahova titokzatos megmentőm letelepedett, legnagyobb szerencsémre.
- Szia, mit hozhatok?- hangom halk volt, nem is voltam biztos benne, hogy meghallotta egyáltalán.
Felnézett rám és akkor találkozott a tekintetünk. Az övéből mindent le lehetett olvasni, meglepődött. Pár másodpercig hezitált, de nem fordította el a fejét.
- Egy kávét.- csendült fel mély, férfias hangja.
- Hozom.- siettem el.
Csigalassúsággal készítettem el a rendelt italt, nem volt semmi kedvem visszamenni hozzá, de végül ennek is eljött az ideje.
- Meghoztam a kávét.- tettem le elé a csészét és a kiskanalat, valamint a cukrot meg a tejet.
Visszasiettem a pult mögé és többet rá se néztem a fiúra, csak dolgoztam tovább.
2-kor a műszakom végéhez értem, szóval elmentem átöltözni, majd indulni készültem, de a szemem a még mindig a kávézóban ücsörgő megmentőmre tévedt. Ő talán nem ismert fel? Lehet, összekevertem valakivel. De nem, azt a szempárt lehetetlen összetéveszteni máséval.
Kisétáltam az ajtón, miközben elköszöntem a másik irányba induló Sam-től. Tettem vagy 10 métert, amikor ajtócsapódást hallottam magam mögül és hirtelen egy kezet éreztem a csuklóm köré fonódni
Ijedten kaptam hátra a fejem és akkor megint szembetalálkoztam azokkal a gyönyörű íriszekkel, amik most aggódással teli voltak.
- Minden rendben?- kérdezte higgadtan, de lehetett hallani a hangján, hogy ideges.
- Nem tudom, miről beszélsz.- feleltem halkan, miközben tekintetemmel a földet pásztáztam. Mintha bármi érdekes is lenne ott...
- Tudom, hogy tudod.- nézett rám komoran.
- Mit tudok?- akartam, hogy Ő mondja ki, bár nem tudom, miért.
- Most komolyan el kell mesélnem?- kelt ki magából.
Kicsit megijedtem a hirtelen kirohanása, meg a hangerőváltás miatt, de egy-két másodperc után úgymond "felébredtem" és visszatért a tudatlant játszó énem, ráztam a fejem, miszerint nem kell, mert nem érdekel.
- Én lépek.- intettem idétlenül, miközben megfordultam.
 Határozott lépésekkel indultam hazafelé a hűvös londoni időben. Mentem vagy 8 métert, aztán sunyiban visszanéztem, hátha ott van még a megmentőm. Nem volt ott. Csalódottságot véltem felfedezni magamban, legbelül, amiért nem jött utánam és ölelt meg. Nem értem, miért kellett volna megölelnie? Normális vagyok vagy már teljesen bekattantam? Hiszen semmi közünk egymáshoz, végül is csak megmentett egy szörnyű élménytől, ami valószínűleg az életem hátralevő részére rányomta volna a bélyeget. A tudat, hogy ezek után lehet, hogy nem érdeklem, szívni kezdte a véremet. Éreztem, hogy elgyengülök, de nem álltam meg, indulatosan meneteltem a lakásunk felé, ahol végre egyedül lehetek. Mint most, csak ott senki sem lát.
Mint akit üldöznek, olyan gyorsasággal ugrottam be a bejárati ajtón, majd dobtam el a cipőmet. A táskámat elhajítottam a kanapé felé, ki tudja, hol ért földet. Teli dühvel és csalódottsággal ültem le a kanapéra, majd hátradőltem. Csak feküdtem és nem csináltam semmit, nem is gondolkoztam, kitakarítottam az elmémet.Mi értelme van itt lennem? Érdekli az embereket, hogy mi van velem? Nem hiszem. Biztos szívesen látnának engem a föld alatt vagy esetleg egy koporsóban feküdni. Hirtelen ötlettől vezérelve indultam meg a fürdőszoba felé, ahol egyenesen a mosdó feletti kis szekrényben lévő borotvapenge után kezdtem kutatni. Hamar megleltem a keresett tárgyat, majd bevillant egy kép. Ha most megteszem, akkor a többi embernek jobb lesz. Ők a fontosak, nem én. Ők megérdemlik az életet, én viszont csak egy kis senki vagyok.
Lenéztem a csuklómra és elképzeltem, hogy milyen lenne, ha végighúznám rajta az éles fegyvernek minősülő pengét. Lehet, hogy minden megoldódna, de az is lehet, hogy csak még nagyobb galibát okoznék. Kinek kell ez? Egy jól irányzott vágás és vége mindennek.

Bloglovin'

Sziasztok!

Kövessétek a blogomat Bloglovin'-on. :)

<a href="http://www.bloglovin.com/blog/8567721/?claim=d6crdtap8b5">Follow my blog with Bloglovin</a>

12.fejezet

Mint láthatjátok, nyitottam egy új címkét felül, ahova beraktam a blogom ELSŐ, MÁSODIK ÉS HARMADIK DÍJÁT! Ezúton is szeretném megköszönni Dreamer-nek, Fruzsinak és Sárinak. Nagyon sokat jelent ez nekem, mert tudom, hogy van, akinek tetszik, amit csinálok és ez hihetetlenül boldoggá tesz. Nagyon szépen köszönöm még a 6 rendszeres olvasót is. Eszem ágában sincs abbahagyni, folytatom, ameddig csak tudom.xx

Rövid és tartalmas beszélgetésem alatt Daviddel (amiben én amúgy meg sem szólaltam), nem sok kedvem volt semmihez, egyszerűen hulla voltam, csak haza akartam menni és aludni. Túl sok volt a történés. Amint kiléptem a csengettyűvel felszerelt ajtón, a vihar szele csapta meg az arcomat. Csúnya, sötét felhők lepték el az eget, eltorlaszolva a Nap fényének útját. Benyomtam a zenelejátszómat, majd gyorsítottam a lépteimen, nem akartam megvárni, hogy elkapjon a zuhi.
Valami lassú, depressziós, altató jellegű számnak a szövegét próbáltam értelmezni, amikor hazaértem. Lomhán pakoltam le a cuccaimat, majd elkurjantottam magamat.
- Megjöttem.
Amint kimondtam, egy hatalmasat dörgött odakint, mire összerezzentem. Sose szerettem a viharokat, mindig féltem tőlük. Egyszerűen irritált a hangja, a tudat, hogy bárkit, aki az utcán járkál ilyen zord időben, megcsaphat a villám és akár bele is halhat. Nem, ez nekem túl sok volt.
Az egész lakásban égtek a villanyok. Erick-kel hasonló a véleményünk. Szóval, bent olyan volt minden, mintha a Nap költözött volna hozzánk, konkrétan az éjjeliszekrényeken lévő lámpák és a zseblámpák is égtek. Valószínűleg a világűrből is lehetett látni minket, nem csodálkoztam volna akkor se, ha kaptunk volna e-mailben egy képet az űrből rólunk, ezzel a felirattal:

A Föld büszkeségei, avagy hogyan használjuk fel fél UK energiáját egy éjszaka alatt.

Egyáltalán nem biztató. Miután meggyőződtem róla, hogy öcsém a szobájában gépezik, én is leültem a TV elé, mert tudtam, hogy nem jönne álom a szememre ilyen időben. Kerestem egy megfelelő csatornát és elkezdtem nézni a filmet, amit éppen adtak. Valami horror. Hurrá. Szóval nézem és éppen annál a résznél tartottam, amikor a félős csaj megy a hosszú folyosón, a folyosó végén egy nagy, repedezett, a szétesés szélén álló ajtó. Idegesítően lassan nyúlt a kislány a rozsdásodó kilincs felé. Szörnyen drukkoltam neki, hogy végre sikerüljön kinyitni a nyomorult ajtót, már szinte izgatott voltam. És végre megvan. A kiscsaj bement a szobába és a halálra rémült fejét mutatták, amikor rohadt nagyot dörgött az ég. A félelmem megjött, az áram meg elment. Na remek. Sötét van, vihar van, nem tudom, hogy hol vannak a gyertyák, a zseblámpák. Ja igen, közben lekapcsoltam őket, hogy ne égjenek feleslegesen. Egyéb ötlet híján a telefonommal világítottam körbe a helyiséget és kerestem a céleszközöket, amik fényt bocsátanak ki és nem kell vakoskodnom.

Erick halk szitkozódását hallottam valamerről, valószínűleg a szobájából, mert félbeszakították a nagyon fontos tevékenységét. Hangosan közeledett felém.

- Katieeee!- nyávogott.- Mikor fog visszajönni az áram?

- Mit tudom én. Nem vagyok se villanyszerelő, se időjárás jelentő.- puffogtam.
- Jó, csak kérdeztem, mert félbe kellett hagynom a...- kezdte volna el magyarázni, hogy milyen hihetetlenül fontos dolgot csinált, mielőtt elment az áram, de félbeszakítottam.
- Rendben, de ez engem most nem nagyon érdekel, van elég bajom nélküled is.- dühöngtem.
Erick elgondolkozott egy pillanatra, valószínűleg a lehetséges reakcióimat vette sorra, majd vállat vont és lendületesen megölelt. Ezt szeretem az öcsémben. Az ölelése nyugtató hatással volt rám minden egyes alkalommal. Sose vitte túlzásba az érzelgősködést, mindig akkor jött, amikor a legnagyobb szükségem volt rá és akkor ment, amikor érezte, hogy elég. Így volt ez a mostani alkalommal is.
Érezte, hogy nekem ez már kicsit sok, úgyhogy elengedett, de még egyszer megszorította a kezemet.
- Nyugi, csak vihar.- suttogta.
- Tudom.- suttogtam vissza.
Mintha bárki is hallhatna minket. Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam, hallottam, hogy kinyitódik a bejárati ajtó. Kisebb szívroham tört rám, úgyhogy megfogtam a hozzám legközelebb lévő céleszközt, amivel agyonverhetek bárkit, majd megragadtam Erick karját és halkan kezdtük kiosonni. Már éppen a bejárat melletti vékony falnál álltunk, ütésre emeltem a jobb kezemet, amivel fogtam egy cipőkanalat. Az volt a legközelebb, na.
Szívem a torkomban dobogott, attól féltem, hogy a betörőnk meghallja a szívdobogásomat és támad. Szóval majdnem lendítettem a kezemet, amikor hirtelen visszajött az áram, minden kivilágosodott és szemben találtam magam a meglepődött Brandonnal. A megkönnyebbülés úgy futott végig rajtam, mint az áramütés. Ironikus. Haha.
- Hát te meg mi a frászt csinálsz?- üvöltöttem rá.
- Há-át csak át akartam jönni és és nyitva volt az ajtó, úgyhogy gondoltam...- dadogott.
- Csőőő Brandon.- üdvözölte öcsém a váratlanul érkező vendégünket.
- Hali. Mi újság?- kérdezte lazán és már nyoma se volt az előbbi ijedtségének.
- Semmi extra, Katie ideges a vihar miatt, az áramszünet miatt, a betörő miatt, aki ugye te vagy és most próbálja feldolgozni a történteket.- magyarázott Erick.
Rám mutogatott, jelezve, hogy hagyjon egy kicsit, nekem idő kell. Igaza volt, 1-2 perc elteltével utánuk mentem a konyhába, mert hát persze, hogy ott kötöttek ki, hol máshol?
- Mi szél fújt erre?- kérdeztem, miközben magamban vihogtam a poénomon, mert kint a vihar mellé még orkán erejű szélfúvások is társultak.
- Gondoltam megnézlek titeket.- mondta kedvesen.
- És miért is nem szóltál?
- Meglepetésnek szántam, de nem számítottam rá, hogy esni fog. Meg dörögni. Meg villámlani.- gondolkozott el.
- Ja jól van.- hagytam rá.
Még egy ideig beszélgettünk, mindenféle téma szóba került, nem ragadtunk le egy dolognál sokáig, hamar továbbléptünk. Bárcsak az életben is ilyen könnyű lenne továbblépni. Még mindig pityergek esténként Anya halála miatt, Erick letartóztatása miatt, a támadás miatt, amiatt, hogy elveszíthetem. Előtte erősnek mutatom magam, nem szabad látnia, hogy lassan, de biztosan összeroppanok belülről. Felfal a félelem. Eddig nem is tudtam, hogy ekkora ereje van felettem. Korán kellett felnőnöm, ebből adódik, hogy komolyabb vagyok az átlagnál, sokkal több a stressz, sokkal nagyobb a felelősség, ami a vállaimat nyomja. Megszoktam, hogy én irányítok, de most nem így van. A félelem irányít engem.

11.fejezet

Álmomban újra láttam. Láttam azt a gyönyörű arcot. Olyan közel volt, mégis elérhetetlennek tűnt. Nem tudtam megérinteni, pedig akartam, nagyon is. Talán túlságosan. Teljes erőmmel azon voltam, hogy csak egyetlen egyszer hozzáérjek, érezzem bőre melegségét, a belőle áradó szépséget, a nyugalmat. Aztán hirtelen felriadtam. Először nem értettem, mi vetett véget az álmomnak, éppen akkor, amikor majdnem megvolt. Kicsit kellett gondolkodnom, hogy honnan jöhet a zene, mire rájöttem, hogy a telefonom.
- Szia Katie!
- Szia Peter!- szóltam bele álmosan.
- Felébresztettelek?- kérdezte meglepődve.
- Igen, de mindegy, mi újság?
- Fél 3 van, Katie. Jó, szóval Erick hazamehet.- mondta ki, nekem pedig egy erős megkönnyebbülés futott végig a testemen.
- Mikor?
- Amikor érte jössz.
- Rohanok.- mondtam, majd lecsaptam a telefont.
Rekordsebességgel öltöztem fel, mosakodtam és reggeliztem meg, majd el is indultam a rendőrőrs felé. Futottam, szóval hamar odaértem. Mindenkinek sietve köszöntem, most nem ők érdekeltek. Szinte felrepültem Peter irodájáig, berontottam és majdnem sikerült eltörnöm az ajtót. Ez az én formám. Peter az ablaknál állt, Erick meg Peter forgós székében ült és forgott. Jobbra, balra, majd amikor elszédült, újból jobbra.
- Megjöttem.- kiáltottam boldogan.
Erick felém fordult, felállt, felém rohant és én ölelő karjaimba zártam. Nem tudott betelni vele, nem akart elengedni, de én se.
- A nő felismerte a srácot és bevallotta, hogy csak azért mondta, hogy Erick volt az, mert megijedt. Azt nem tudta elmondani, hogy mitől, nem hiszem, hogy ettől a gyerektől.- mutatott szórakozottan az öcsémre.
- De legalább vége. És Bennel mi lesz?- kérdeztem.
- Még nem lehet tudni.
- Rendben, köszönünk szépen mindent Peter.- öleltem meg családunk régi barátját, majd elindultunk.
Egy ideig csendben mentünk egymást átkarolva, de én nem bírtam ezt és megtörtem a szótlanságot.
- Na mit akarsz csinálni?- kérdeztem
- Hazamenni és aludni.- nézett rám, majd elnevettem magam.
- Ennyi? Semmi extra kívánság? Pedig szerintem elmehettünk volna a vidámparkba. Úgyis ránk férne.- tettettem szomorúságot.
- Vidámpark? Talán kibírná még egy kicsit alvás nélkül, de nem tudom.- gondolkozott viccesen Erick.
- Jól van, akkor nyomás.
Megvettük a belépőjegyeket, amik mit ne mondjak, elég drágák. Jó, most az egyszer mindegy, hiszen ,,ünneplünk."
A nap hátralevő részében azt csináltuk, amit Erick akart. Felültünk az óriáskerékre, a forgós szarra, amitől majdnem hánynom kellett, meglátogattuk a kísértetházat, a hullámvasutat, a többi pörgős izét, egyszóval mindent kipróbáltunk. Aztán elmentünk enni a Nando's-ba, mert az Erick kedvenc étterme. Estére hullafáradtan estünk be az ajtón. Mind a ketten elvonultunk a privát lakrészünkbe, ahol megfürödtünk, átöltöztünk pizsibe, majd bebújtunk az ágyunkba aludni., mert nekem holnap munka van, Ericknek meg.. neki semmi, csak szimplán fáradt.

*másnap*
Reggel az ébresztőórámra keltem. Nagyon lassan álltam fel az ágyamból, majd felhúztam a redőnyt és beengedtem a rajta kopogtató napsugarakat, hogy körbetáncolják a szobámat. Egy ideig néztem a megvilágított helyiséget, majd úgy döntöttem, hogy mennem kéne, mert el fogok késni a második hetemen.
Gyorsan elkészültem, majd indultam is. Bent már várt rám Sam. Vidáman köszöntött.
- Hellobello, Katie! Mi újság? Milyen volt a hétvégéd?
- Szia, Sam. Egész jó.- mosolyodtam el halványan.
Próbáltam elrejteni azt, ami belülről egyszerűen felfalt engem. Tönkretesz a tudat, hogy nem beszélhetek senkinek arról az éjszakáról. A jó és a rossz részéről sem. Volt egyáltalán jó része? Persze, a srác. Annyi.
Valamilyen különös okból kifolyólag ma ingerültebb voltam, mint általában. Nekimentem egy vendégnek, elkezdett velem üvöltözni, én meg visszaszóltam neki, hogyha annyira zavarja, akkor menjen arrébb és ezt nem túl kedvesen, mire a csávó kérte a Vevők könyvét, mert panaszt szeretne tenni. Aztán volt egy másik vendék, akire ráborítottam egy szendvicset, volt egy harmadik, akire csak úgy ok nélkül ráordítottam és még sorolhatnám. Tudhattam volna, hogy műszak végén privát találkám lesz Daviddel. Az irodájában várt.
- Katie mi van veled? Szörnyen bunkó voltál egész nap.- tért rá a lényegre.
- Nem tudom, nem vagyok valami jó formában.- sütöttem le a szememet.
- Hát azt látom. Mit csináljak veled?- töprengett, nekem meg tágra nyíltak a szemeim.
- Semmit?- kérdeztem félénken.
Na ennyi kellett az amúgy nyugodt főnökömnek, most kikelt magából. Lehet, nem szereti, ha visszabeszélnek neki.
- Hogy lehetsz ennyire hálátlan? Nagylelkűen munkát adok neked, hagyom, hogy a legjobb műszakot kapd meg, segítettem neked, erre ez a köszönet? Ez volt az első húzásod, még kettő és repülsz. Értetted? Na tűnés.- üvöltött rám és komolyan mondom éreztem az arcomon a rám fröcskölt nyálát. Fúj.
Fapofával kisunnyogtam a szobából és rohantam is haza, nehogy eljátsszam gyorsan a maradék két húzásomat és kirúgjanak. A második héten. Jézusom, csak én lehetek akkora béna, hogy a munkanélküliség után meg a munkanélküliség szélén állok. Nem tudjuk majd fizetni a lakbért, az utcára kerülünk, nem lesz mit ennünk, koldulnunk kell majd, a vicces fiatalok levideóznak és felraknak a YouTube-ra, hadd röhögjön a jó nép és a legrosszabb, amit nem élnék túl, hogy elvehetik tőlem Ericket. Ebbe még belegondolni is szörnyű, úgyhogy mostantól azon leszek, hogy semmi probléma ne legyen rám. Szükségem van az Öcsémre. Ő a mindenem.

10.fejezet

Meglepődve fordultam a hirtelen jött idegen felé, nem számítottam rá, hogy bárki is meghallja a segítségkérésemet. Velem egy időben támadóm is elfordította a fejét a hang felé, végigmérte a srácot, majd egyszerűen kiröhögte és folytatta tovább a testem felkutatását. Próbáltam ellenállni, de még mindig fogta a kezemet, a lábaimra pedig ráült, úgyhogy nehezen sikerült. Kiabáltam, ahogy csak tudtam, hogy titokzatos segítőm nehogy itt hagyjon ezzel az őrülttel.
A sikátor eleje felől lábdobogást hallottam, majd megkocogtatták az elmeháborodott pasi vállát. Mintha csak szívességet tenne, odafordult, de egyből kapott egy jobb horgot. Ott ült felettem és fogta az arcát, mert hát pofán ütötték. Miután kicsodálkozta magát, felállt rólam és lendítette a kezét a srácnak, de ő résen volt és kivédte. Ő következett, megint egy jobb horog. Majd még egy. A pasi kezdett bedühödni, látszott rajta, hogy ideges.
- Te kis buzi, velem kötekedsz?- üvöltött rá.
- Igen. Egy olyannal, aki egy fiatal lányt akart megerőszakolni. Megérdemelsz minden ütést.- mondta halál nyugodt hangon, majd hasba vágta.
A támadóm a földre rogyott és a hasát fogta.
- Átrendezem az arcodat, te nyomorék.
A férfi felállt, megindult a védőangyalom felé és egy hatalmasat ütött rá. Egyből felrepedt a szemöldöke. A szám elé kaptam a kezem, még mindig a sokk hatása alatt álltam. Miattam verekszik két hím nemű egyed. Hirtelen egy ütést éreztem a lábamon, odakaptam a fejem és láttam, hogy egy telefon volt az.
- Hívd a rendőrséget!- utasított a srác.
Nem kellett nekem többször mondani, egyből tárcsáztam a számot, ami valószínűleg a stressz miatt, egyből eszembe jutott. Felvették és én elmondtam, hogy hol vagyok kb, mi történik és megkértem, hogy siessenek, mert szét fogják verni egymást.
Egyre jobban püfölték egymást és én nem tudtam semmit sem tenni. Csak ültem felhúzott lábakkal és sírtam.
10 percen belül megérkeztek a rendőrök, de a két hím még mindig verekedett. 3-an jöttek, kettő közülük odarohant a verekedőkhöz, hogy szétszedjék őket, a harmadik, aki nő volt, felém jött egy takaróval a kezében. Segített felállni és rám terítette a pokrócot.
- Jól van?- kérdezte kedvesen.
- Megvagyok.- szipogtam.
Mind a ketten a 4 férfira pillantottunk. A támadómat megbilincselték és bedugták a járőrautóba, majd a rendőrök is beszálltak utána és elhajtottak. A srác, aki megvédett, engem nézett. Horzsolások látszódtak az arcán, amit megvilágított a Hold fénye. Angyali arca volt. Látszott rajta a törődés és ez jól esett. Éppen szólni akartam, de megelőzött.
- Nem kell megköszönnöd.- mondta csendesen, de határozottan.
Biccentett egyet, megfordult és elsétált. Ott álltam kővé fagyva az éjszaka közepén, sírógörccsel küszködve és utána akartam menni, de nem tettem. A lábam nem engedett. Az az arc. Sose fogom elfelejteni, hogy mennyire szép volt. A barna haját, a még barnább szemeit, amik világítottak a sötétben, a telt, rózsaszín ajkait és azt, amit tett.
Nem sokat gondolkodtam, rögtön elindultam hazafelé. Összeszedtem a cuccaimat, magamra kaptam, a telefonomat felvettem és zsebre vágtam. Nagyon gyorsan mentem, majdnem rohantam. Az a hely, ahonnan eddig menekülni akartam, most a védelmet jelenti. Szedtem a lábaimat és mentem, amerre emlékeztem. Szerencsére nem volt téves semmilyen megérzésem, elég hamar hazaértem. Meg is lepődtem, hogy nem is voltam annyira messzire a háztól és ennek kifejezetten örültem.
Beestem az ajtón, de szó szerint. A fáradtságtól egyből összeestem, az ágyamig se jutottam el. 

*reggel 12 óra*
Szörnyű fejfájás volt az álmaim megzavarója, a padlón feküdtem. Úgy tűnik nem álmodtam az egészet. Tényleg meg akartak erőszakolni.
Mintha valaki fejbe vágott volna, úgy tört rám a felismerés. ENGEM MEG AKARTAK ERŐSZAKOLNI. Sírógörcs tört rám, a mai nap már sokadszor. Csak ültem, felhúzott térdekkel és sírtam. Sírtam a szégyen, a düh, a tehetetlenség, a szomorúság, a szánalom és még sok más miatt. Hogy történhetett ez? Miért pont velem? Miért akkor, amikor Erick nincs itthon? Nem mondhatok senkinek semmit. Nem szabad pánikban esnem se nekem, se másnak. Van elég bajunk enélkül is.
Hirtelen magam előtt láttam azokat a gyönyörű barna szemeket, amiket megvilágított a Hold fénye és olyan szép volt. Megtöröltem a felpuffadt arcomat, majd megpróbáltam felállni és enni valamit, mert sápadtnak éreztem magamat. Megnéztem a tükörképemet és igazam volt. Egy meggyötört, összetört, boldogtalan lány nézett rám vissza és egyáltalán nem tetszett. Kicsoszogtam a konyhába és szereztem valami könnyű kaját, ami most lemegy a torkomon. Miután ezzel kész lettem, gondoltam rendbe szedem magam, mert nem pálya, hogy így nézek ki, azok után se, ami történt velem, úgyhogy megfürödtem, direkt fürödtem, nem zuhanyoztam. Kiáztattam fáradt végtagjaimat és lemostam magamról annak a gusztustalan férfinak az érintését, amitől még a hideg is kiráz. Vagy másfél órát ültem a kádban és majdnem bealudtam, bár nem lett volna szerencsés, ha belefulladok. Szóval kimásztam, megszárítottam a hajamat, magamra kaptam valami otthoni cuccot, mert nem gondoltam, hogy megyek bárhová is, úgyhogy a smink lemaradt.
A tükörképem egész emberinek nézett ki, lehet tartanom kéne magam ehhez. Lementem a nappaliba, benyomtam a TV-t és keresni akartam valami elfogadható és nézhető műsort, de nem volt semmi. Gondoltam egyet és végül beraktam egy DVD-t, név szerint a Harry Potter és a Titkok Kamráját. Ez az egyik kedvenc filmem a többi HP mellett ugyebár. Már vagy 86 ezerszer láttam, de nem lehet megunni, egyszerűen nem megy. Szóval elkezdtem nézni és nem aludtam be rajta, pedig hihetetlenül fáradt voltam.
Éppen volt annyi erőm, hogy felnézzek Twitterre. Szokás szerint nem történt semmi különös, visszakövettem pár embert, olvasgattam mások tweetjeit arról, hogy mennyire unják magukat, nincs kedvük semmihez, éhesek, esetleg esik az eső. Londonban nem meglepő az utóbbi, nem értem, miért akadnak fenn olyan kis apróságokon, mint eső. Jó, mondjuk nyár van, de akkor is, ez Angliához tartozik. Egy csomagban járnak. Anglia gyönyörű hely, nagyon sok látványossággal, de a időjárás is hozzá tartozik, akár jó, akár nem. És én most az időjárási viszonyokról gondolkozok. Lehet tényleg aludnom kéne még egy kicsit, mert hulla leszek holnapra.
Elsétáltam a szobámba, de előbb kulcsra zártam a bejárati ajtót, a biztonság kedvéért. Sose lehet tudni, mikor akar valaki megtámadni.